Recenziót közöl legutóbbi lemezünkről 2020. szeptemberi számában a Diapason című francia zenei szaklap
“Simon Laks (1901 – 1938) Varsóból érkezett a párizsi Conservatoire-ba tudását tökéletesíteni, és itt csatlakozott az akkoriban nagy divatját élő neoklasszicizmushoz, amelynek Tansman és Martinu is követője volt. Ennek a stílusnak szép példája Laks 1936-os Szinfoniettája, melynek Nyitányának indítása nehézséget okoz Szefcsik csapatának. A nagyszerű árnyalatokban játszó Szerenádban, majd a csupa lendület és szellem Rondinóban azután mindent helyrehoznak. Az ügyesen elnagyolt záró fúgából sem hiányzik az erő, de jót tenne neki némi emelkedettség. Rózsa Miklós (1907 – 1995) rögtön a Korda Zoltán rendezte Dzsungel könyve partitúrája után fogott Vonószenekari concertójának komponálásába. Az 1943-ban New Yorkban született zene brutális és nyomasztó, a háború szorongató légkörét tükrözi. Ez az új felvétel ugyan pontos és virtuóz, mégis inkább tűnik szürkének, mint feketének, épp annyira fojtott, mint amennyire fojtogató (Moderato, ma risoluto ed energico). Az első két részben Rumon Gamba interpretációjához hasonló skálán játszva, a fináléban Szefcsik másféle élességre törekszik. A magyar ritmuscsokor itt kissé veszít az ízéből és még inkább a színeiből. Orbán György 2014-es Sopra canti diversi-jének – karácsonyi ének, inkább halk ballada, szerelmi téma – nagyon eleven kifinomultságától jutunk el az Orawa (1986) csattanós, már-már kamarazenei előadásáig, Wojciech Kilar (1932 – 2013) repetitív tételéig, amelyet a Tátrában gyűjtött motívumokra írt. A szivárványos ragyogás ebben az előadásban jobban lenyűgöz, mint a Sinfonia Varsovia húsz évvel korábbi felvételén.”
(magyar fordítás: Jancsó Júlia)
