2022. október 21-én a Gramofon c. lap őszi számában recenzió jelent meg WEINBERG zenéjéről, melyben terítékre kerül az “1948” című lemezünk is:
WEINBERG, ALIAS WAJNBERG
Eredeti közlés: Gramofon.hu, 2022. 10. 21. Kritikák
Guglizós korunkban kiemelt fontossága van minden betűnek. Egy elírás – és máris hiányos információkhoz jutunk. Szerencsére a keresztnév különlegessége (Mieczysław) segítségére van a tájékozódásban annak, aki Moisey (Moishei) Vajnberg művészete iránt érdeklődik.
Fittler Katalin
Az írásmód egységesítése korántsem vezetne eredményre, hiszen a korábban megjelenteket utólag nem lehet módosítani (mint ahogy a legkörültekintőbb hivatkozások is kényszerűen tévútra kerülnek, ha olyan adatokra hivatkoznak, amelyet a későbbi tudományos vizsgálatok „felülírtak”). Mindenesetre, 2015 óta, amikor megalakult a Nemzetközi Mieczysław Weinberg Társaság, reménykedhetünk abban, hogy a későbbi kiadványok megjelentetői ezt a névalakot fogják használni (igaz, eddig nem teljes sikerrel).
Aki „felfedezte magának” Weinberg zenéjét, örömmel tapasztalta, hogy az utóbbi időben jelentősen gazdagodott a diszkográfiája. A 2015-ben Rostislav Krimer által alapított East-West Chamber Orchestra az ő kamaraszimfóniáit tűzte első felvételei műsorára. Az 1. és 3. Kamaraszimfónia felvétele 2019-ben, a 2. és 4. Kamaraszimfóniáé 2021-ben jelent meg a Naxosnál. Közülük az első kettő 1987-ben készült, a harmadik 1991- ben, tehát komponálásukra a 19. szimfónia (1986) és a 21. szimfónia (1992) között került sor. A 4. Kamaraszimfónia a szerző utolsó befejezett műve. Az első három anyaga jelentős mértékben alapul korábbi vonósnégyesein, míg az utolsóban legfeljebb allúziók bukkannak fel más műveiből. A fehérorosz dirigens 2006-ban hívta életre a Yuri Bashmet International Music Festivalt Minszkben, s ennek rezidens zenekara az East-West Chamber Orchestra. Nem véletlen tehát, hogy 2019-ben a fesztivál idején került rögzítésre a 2. (Op. 147) és 4. (Op. 153) kamaraszimfónia (október 10-én és 11-én). Az előbbiben a vonószenekarhoz timpani, míg az utóbbiban klarinét és – a zárótételben – timpani társul. A két mű: két világ. A 2. kamaraszimfónia alapjául az 1944-ben komponált (ám nyilvános előadásra nem került) 14. vonósnégyes szolgált, jóllehet jelentős változtatásokkal: a vonósnégyes centrális lassú tételéből lett a finálé, a rövid középtételt újonnan komponálta.
A mű már hangütésével személyes kapcsolatot teremt a hallgatóval, aki „megszólítottnak” érzi magát. A felvételen szereplő két művet inkább érdemes külön-külön hallgatni, hogy azonos „odaforduló” figyelem jusson mindkettőnek. A 4. kamaraszimfóniánál ismét fel kell vetni azt a megoldhatatlan problémát, ami a hangfelvétel „sajátosságaiból” adódik. Napjainkban, amikor a hi-fi szemlélet mellett számolni kell azzal, hogy zenefogyasztók jelentős része kevésbé igényes technikai eszközökkel él (fülhallgatóval hallgatva, vagy épp laptopon lejátszva a felvételeket), megkülönböztetett figyelemmel kell lenni a hallhatóság alsó dinamikai
szintjére. Mert ami hangversenyen – a koncentrált figyelem légkörében – a semmiből megszülető hangzás, annak élményjellege sokat veszít, ha bizonytalan érzetet kelt az alig-hallható kezdet. Ez is amellett szól, hogy ne egyvégtében – az előző mű hangzásélményével lecsengésével a fülünkben – hallgassuk a felvételt. A 4. kamaraszimfóniáról talán előzetes információk nélkül is érezhető, hogy kései mű. Négy tétele egyfajta füzér- folyama, hiszen a nyitótételt leszámítva a többiek két különböző tempójú részből állnak össze. Itt érezni igazán, hogy mennyi „zenekarban gondolkodott” élete utolsó évtizedeiben a szerző! És mennyire kikívánkozott belőle a közlésvágy – a bő félórás műben időről-időre előtérbe kerül a személyes hang, különböző zeneszerzési szempontokban megfigyelhetően. Sajátos torz fintora az életnek, hogy nem került előadásra a szerző életében. Önarckép-vázlatokat érzünk az egyes formarészek mögött. A klarinétszólamot a felvételen Igor Fedorov játssza, maximálisan illeszkedve a karmester és együttese hangszín koncepciójába.
Elismerésre méltóan foglalkozik (választott név-írása szerint) Wajnberg műveivel a DUX kiadó, CD-ken kívül DVD-n megjelentetve a szerző főművének tartott, 1968-ban befejezett operát is (Die Passagierin), amelynek koncertszerű előadására 2006-ig kellett várni (Moszkva), s világpremierjére 2010-ben került sor a Bregenzi Ünnepi Játékok keretében.
Három fiatal lengyel művész kapott lehetőséget a hegedű-zongora szonáta-műsor rögzítésére: Michael Kowalczyk partnere a No.2 és a No. 5 esetében Dagmara Niedziela, a sokáig lappangó (a műjegyzékben öt hegedű-zongora szonáta szerepel) No. 6-ot pedig Mateusz Rożek partnereként játssza. Komponálási idejük 1944, 1953 és 1982 – tehát akár a szerző „stílusfejlődését/változását” is megfigyelhetnénk. De ennél fontosabbnak tűnik a mindkét hangszer lehetőségeit jól ismerő felkészültség (a szerző maga is remek zongorista volt, a hegedű ismerete pedig zeneszerző-karmester édesapja zenei praxisának köszönhető, aki e hangszer művésze volt). És a dallamnak a prioritását szerzői ars poeticaként való kinyilvánításának a gyakorlatban való érvényesítése. A 2. szonáta ajánlása David Ojsztrahnak szól – az ő nevéhez fűződik a bemutató, az 5. szonátát pedig Ojsztrah jeles növendéke, Mikhail Vaiman ismertette meg a közönséggel. Az előbbi három, az utóbbi négytételes – mindegyiknél a gondolati tartalom íve határozza meg a formát. Szembeszökően gyakori bennük a két hangszer szólamának dialógus-jellege, vérbeli kamarazenéről van szó. Ugyanez elmondható az egytételes 6. szonátáról is. A fiatal művészek interpretációja értő kidolgozottságról tanúskodik, amellett érződik a játék-öröm is, a technikai kihívásoknak való megfelelés okozta sikerélmény.
Felfedezhetünk Wajnberg-művet egy másik DUX-felvételen is, amelynek jelentős magyar vonatkozása van. Az előadó a Szefcsik Zsolt által alapított és vezetett Erdődy Kamarazenekar, a műsoron két-két lengyel és magyar szerző 1948-ban komponált műve szerepel. Így került Wajnberg hegedűre és vonószenekarra komponált Concertinója (Op. 42) Szervánszky Endre vonószenekari Szerenádja és Sugár Rezső azonos apparátusra komponált Divertimentója közé, majd a sor Grażyna Bacewicz Concertója zárja. Sokan talán épp e CD kísérőfüzetéből értesülnek arról, hogy rendszeresnek mondható kapcsolat alakult ki a lengyel kiadó és a magyar együttes között, melynek vezetője – ez sem tekinthető köztudottnak – 2006-ban lengyel állani kitüntetésben részesült a lengyel művek magyarországi népszerűsítéséért.
Nem kell különösképp történelem-centrikusnak lenni ahhoz, hogy 1948-ról ne művészeti események, s kiváltképp nem kompozíciók születése jusson eszünkbe. Viszont ez az időtengely egy bizonyos pontjához kapcsolódó program akkor is érdekes, ha messzemenő (zenei és befogadás-esztétikai) következtetéseket aligha lehet levonni egyidejűségükből. Arról az időszakról van szó, amelyben – hasonlóan a későbbi gyakorlathoz – a legkevesebb műnek jutott rendszeres játszottság/hallgatottság, tehát – legyenek bár hagyománykövetőek avagy új irányba indulók – nem váltak/válhattak a koncertélet repertoárjának részeivé. Annál is inkább örvendetes ez a „merítés” az 1948-as termésből, mert Sugár Rezső művéből hangfelvételi világpremiert jelent. Tehát, mindenképp hasznos, amennyiben könnyen hozzáférhetővé tesz hangzó formában kétségkívül dokumentum-értékű felvételeket, egyszersmind lehetőséget biztosítva az analitikus beállítottságúak számára, hogy próbáljanak „saját stílusjegyeket” felfedezni valamely szerző darabjában. Ehhez persze a környezet ismerete szükséges, az életműé – és az is örvendetes, ha épp e felvétel hatására fordulna a figyelem egyik-másik komponista művészete iránt. A könnyen befogadható művek széles közönségréteg érdeklődésére tarthatnak számot.
