George Onslow: String Quintet No. 22 in E flat major Op. 57 (1836) 36:24
1 I. Allegro non tanto vivace 12:03
2 II. Adagio 8:42
3 III. Scherzo Allegro 5:38
4 IV. Finale Pastorale Allegretto grazioso 10:01
Joseph Eybler: String Quintet in A major Op. 6 No. 2 (1803) 38:34
5 I. Adagio – Allegro moderato 12:59
6 II. Menuetto 5:46
7 III. Andante 3:43
8 IV. Menuetto 5:00
9 V. Adagio 2:24
10 VI. Rondo Allegrino 8:42
total time: 74:58
A Tatai Esterházy-kastély 1760-as megépülésétől kezdve majd kétszáz éven keresztül a város kulturális szempontból meghatározó központja volt, sőt a XIX. század folyamán sok tekintetben országos jelentőségre tett szert az itt megforduló uralkodók (az 1809-ben hónapokat a kastélyban töltő Ferenc császár, majd a század végén Ferenc József császár, és II. Vilmos porosz király) révén és a falai között történt politikai események miatt (a kastély toronyszobájában írták alá 1809-ben Francia-országgal a “Schönbrunni békét”).
Az Esterházy család grófi ágának tagjai (akiknek Tata a birtokközpontjukként szolgált) társadalmi helyzetüknek megfelelő módon gondoskodtak rezidenciájuk és a város zenei életének biztosításáról. Kiváló hangszeresekből álló zenekart tartottak fenn, mely a kastély és a plébániatemplom zenei szolgálatát is ellátta. Az együttes zenei szempontból a XIX. század első felében élte fénykorát, amikor vezetője 1806 és 1846 között negyven éven át Menner Bernát volt. Zeneszerzőként számos igényes egyház-zenei kompozícióval gazdagította a zenekar repertoárját, széles látókörű, kiváló hegedűsként pedig maga szerezte be a kor vezető komponistáinak legújabb zenekari- és kamara-műveit, melyeket a kastélyban elő is adtak.
A grófi zenei gyűjtemény kottái szerencsére fennmaradtak, s ezeket ma Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtára őrzi. Lemezünkre ezek közül választottunk két művet, melyek jól reprezentálják a tatai udvar korabeli zenei színvonalát. Mindkét kompozíció csak itt volt meg Magyarországon, sőt első kiadásaikat nem sokkal megjelenésük után beszerezték, ami Menner kifinomult ízlésére vall.
Az angol arisztokrata származású, de már Franciaországban született és élt George Onslow (1784-1853) a XIX. század közepén a mainál sokkal ismertebb szerzőnek számított. Népszerűsége Mendelssohnéval és Schumanné-val vetekedett, s máig talány, miként merülhettek szinte teljesen feledésbe az operái mellett elsősorban kamarazenéje révén hírnevet szerzett komponista művei. Csak vonósötösből 34-et komponált, melyek közül lemezünkön a sorrendben 22.-ként megírt, 1836-ban keletkezett op. 57-es Esz-dúr kvintett hallható. Onslow vonós kvintettjeit (az első három kivételével) két hegedű – brácsa – két cselló összeállításra írta, ám miután az egyik előadás során hallotta a második csellistát helyettesítő bőgő-virtuóz Dragonetti játékát, későbbi vonósötöseit alternatív bőgő szólammal látta el, és lemezünkön is ilyen összeállításban szólal meg. A négy tételes kompozíció kétségkívül a szerző egyik legjobban sikerült alkotása. A szokatlan módon, mélyből feltörő pizzicato menetekre felelő akkordokkal induló Allegro non tanto vivace nyitó tételben jól érvényesül Onslow különleges képessége, hogy a kamarazenei szövetbe igen erős drámai hatásokat építsen be. Az Adagio tétel, melynek fennkölt, melankolikus karakterű témáját a cselló exponálja, több szenvedélyes fellángolás után a lírai megnyugváshoz tér vissza. A sodró lendületű Scherzo főképp a legváratlanabb helyeken elhelyezett hangsúlyaival szórakoztat. A pasztorális hangvétellel induló Finale hallatán mintha egy csendes magaslatról szemlélnénk a távoli láthatárt, míg a tétel végül szövevényes kidolgozáson keresztül jut el a hegedű és a cselló virtuóz vetélkedésében kulmináló sztrettáig.
Joseph Eybler (1765-1846) ugyancsak ünnepelt szerzőnek számított a XIX. század első évtizedeiben, elsősorban a bécsi udvar környezetében. Pályáját Mozart pártfogolt-jaként kezdte, míg végül Salieri utódjaként 1824-ben elnyerte az udvari karmesteri címet. Szinte minden műfajban alkotott, ezen belül jelentős kamarazenei műveinek száma is. Hat vonósötösét ismerjük, melyeket a meglehetősen szokatlan egy hegedű – két brácsa – cselló – bőgő összeállításra komponált. Szigorúan négy tételes vonós-négyeseivel szemben kvintettjeit a XVIII. század végének szerenád-tradícióját követve öt, vagy hat tételesen írta meg. Az 1803-ból származó A-dúr kvintett (Op. 6. No.2. HV187) is valójában egy hat tételes szerenád. Már a lassú bevezetéssel induló nyitótételben kitűnik, hogy Eybler az összes hangszer számára virtuóz megnyilatkozási lehetőséget kínál. Különösen igaz ez a II. és a IV. tétel dupla trióval ellátott menüettjeire, melyek trióiban egymás után mutatkozhat be a 2. brácsa, a cselló, a hegedű és az 1. brácsa egy-egy elegáns szólóval. Borzongató effektussal indul, s ide tér vissza a III. tétel, mely valójában egy eltolt ritmusokat használó, stilizált, lassú tánc. Az V. tétel gyönyörű hegedű-szólóját érezhetjük meghatott emlékezésnek, de — ha az egész darabot szerenádként értelmezzük — akár egy szerelmi vallomásnak is. A záró Rondó egyértelműen magyaros, verbunkos karakterű, epizódjaiban ugyancsak szólisztikus elemekkel. Különösen érdekes a rondó-téma utolsó visszatérése, melyet egy cselló ellenszólam kísér, mintegy elbúcsúztatva az „elmasírozó” zenészeket. Szefcsik Zsolt
Az Erdődy Kamaraegyüttes a magyar zenetörténet értékeinek népszerűsítését célul kitűző Erdődy Kamarazenekar tagjaiból áll, melyet Szefcsik Zsolt hegedűművész alapított 1994-ben Budapesten. A zenekar a magyar-országi kottatárak kéziratai alapján számos művet mutatott be évszázados feledés után, s több jelentős XVIII-XIX. századi szerző műveiről kizárólag az együttes előadásai alapján vált hozzáférhetővé hangzó zenei anyag. Az Erdődy Kamarazenekar tevékenységét eddig számos rádiófelvétel mellett 16 CD dokumentálja, melyek nemzetközi szaklapok díjait (Le Monde de la Musique „CHOC”, Supersonic Award, Luxemburg) nyerték el. A zenekar 2002-ben elnyerte a Gramofon című szaklap által alapított „Magyar Klasszikus Díjat”, 2005-ben pedig a Akadémiai Klub Művészeti Díját.
